TESZERAKT SCI-FI KLUB

 

Deep Space One
2001 X.12

1998 október 24-én indították útnak a DS1 űrszondát. Ez az indítás nem kavart nagy port, pedig ez a hajó, több mind 12 forradalmi újítást foglalt magába, olyanokat melyek még addig soha nem voltak kipróbálva az űrbe és amelyek, ha beválnak, egy új korszakot nyitnak az űrkutatásban.
A szonda szülei dr. Marc Rayman és dr. Ed Riedel voltak, viszont valahol a háttérben ott van Ernst Stuhlinger munkája is, legálabb ami a ionikus motort illeti. A DP1 küldetése nem hívta fel a figyelmet semmi rendkívülivel. El kellett meni az aszteroida övezetbe, megkeresni a 2,8 kilométer átmérőjű Braille nevű aszteroidát és elhaladva 240 méterre a felszínétől, csekély 56.000 km/h sebességgel, lefényképezni azt.
A Deep Space One nem rendelkezet a megszokott folyékony vagy szilárd üzemanyagú rakéta motorral, hanem egy ionikus motorral. Ez a típusú meghajtás azon alapszik, hogy a ionokat felgyorsítják egy elektromos mezőben, melyek aztán elhagyva a motort nagy sebességgel ellenkező irányba taszítják a szondát.
Maga a ion forrás nagyon változatos lehet, kezdve a 2.000 voltos ív fénytől, melyet nagy nyomású cézium vagy higany pára jelenlétében mágneses mezőben stabilizálnak, folytatva azzal amikor a felforrósított cézium vagy higany pára áthalad egy porózus wolfram felületen (ionizálási hatékonyság 99%), és befejezve az elektródás módszerrel amikor egy hengeres anódba van behelyezve a katód, viszont a katódot elhagyó elektronok nem jutnak el egyből az anódhoz mert kívül van még egy taszító tekercs.
A ionok elhagyják a hajót 109.000 km/h sebességgel, de a hajó nem halad ugyan ezzel a sebességgel az ellenkező irányba, mert tömege jelentősen nagyobb mint a részecskéké. Tulajdonképpen a ionikus motor taszító ereje nagyjából akkora mint egy papírlap súlya a kinyújtott tenyerűnkön Kevésnek tűnik igaz ? Viszont az űrben nincs súrlódás, így 4 nap múlva a hajó sebessége 100 km/h és 2 év után eléri a 160.000 km/h.
A DS1 motorja évekig működhet, viszont erre a küldetésre csak 583 napig elegendő xenium üzemanyaga tartaléka volt.
A ionikus motoron kívül, a DS1 rendelkezett még az AUTONAV önnavigáló, és a RemoteAgent önjavító rendszerekkel, vagyis képes volt tájékozódni önmagától az űrben, baj esetén pedig megjavítja önmagát.
Legalább is így kellett volna zajlódjanak a dolgok, ám az élet tele van meglepetésekkel.
Két hétre a kilövés után, megindítják a ionikus motort, melyik 4-5 perc működés után leáll. A szerelés folyamán bekerülhetett egy porszem, ami a rácsban rövidzárlatot okozott. Az önjavító rendszernek volt egy szemcse elégető berendezése, de mielőtt engedték volna az automatikának, hogy működésbe lépjen, egy csomó tesztet végeztek a földön. Aztán, két hét múlva, egy újraindítási kísérletnél, a ionikus motor beindul, a szemcse magától leesett.
A Braille 563.000 kilométerre van a Földtől, és a DS1 8 hónap alatt tette meg az utat odáig.
Az önnavigáló berendezésnek digitális kamerái vannak, amivel képeket készít, majd azt a fedélzeti komputer összehasonlítja a memóriában tárolt képekkel, és ennek függvényébe tájékozódik. Amikor a digitális kamerák elkészítették az első képeket, csak csikók látszottak rajta, ugyanis, mint ahogy aztán kiderült, egy programozási hiba csúszott be rendszer szoftjába, de ezt aztán sikerült kijavítani. A DS1 ekkor 400 kilométerrel tért el a tervezett pályájától.
A irányító központból terelgetik tovább a szondát de, egy másik programozási hiba miatt (melyet egy pár óra alatt kijavítanak), a komputer memóriájából elvesztődtek a tájékozódási fényképék. A szonda így sodródott az űrben, ismét célra irányítva a földről, 6 perccel a kisbolygóval való találkozás előtt, a digitális kamerák által készített legutolsó három homályos tájékozódási  kép alapján.
A Deep Space One  végül 26 kilométerre halad el az aszteroida mellett, ám egy negyed óra múlva, visszafele tértekor lefényképezi azt, így derülve ki, hogy a várt fényes tájékozódási pont (a napfény visszaverődése az aszteroidáról) amire vártak a kutatok, nem létezett, ugyanis a Braille aszteroida matt fekete !
Az önjavító rendszerről kiderült, hogy okosabb mint gondolták volna tervezői. Olyan megoldásokat talált, melyek meg sem fordultak a földön levő szakemberek fejében, akik innen ellenőrizték tevékenységét.
A küldetés egy nagy siker volt. Bebizonyosodott, hogy a kezdeti, inerens bakik ellen, a szondán található rendszerek üzemképesek és strapa birok, túlhaladva mindent amit addig az emberek az űrbe küldtek.