TESZERAKT SCI-FI KLUB

 

Húsvét sziget szobrai
1992 VII.8
Húsvét-szigeti szobrok *
1997 IX.26

Senki nem ismeri a sziget valódi nevét. Az őslakosság Rapanui-nak hívja, viszont a legrégebbi legendákban mint „Te Pito o te Henua”, vagyis „a föld köldöke”’ szerepel. Mi, akik több ezer kilométerre lakunk a sziget láthatárán túl viszont Húsvét szigetnek hívjuk. Miért? Azért mert 1722-ben, húsvéti nap délutánján, a holland Roggeven és társai, felfigyeltek arra, hogy ismeretlen emberek tűzet gyújtottak a parton, hogy magukra vonják a figyelmet. A két holland hajót, magas, világos barna bőrű, polinéz típusú emberek fogadták, voltak viszont közöttük egészen fehérek is. A sziget partjain hatalmas, tíz méter magas szobrok álltak, valami hengerekkel a fejük tetején, mint valami korona. A hollandok úgy tartották, hogy a szobrok agyagból készültek. A sziget lakosai mezítelenül jártak, sokan szakállat viseltek és fülcimpáikban, melyek jelentősen meg voltak nyúlva, súlyos fülbevalókat viseltek. Nádkunyhókban laktak, a padlón gyékények, párnának pedig egy lapos kő. Nem láttak gyerekeket és csak nagyon kevés nőt.
Az első találkozás elég rosszul sült el, 14 bennszülöttet lőttek le, míg a hollandok vesztessége… egy asztalterítő és egy pár kalap amit a fejükről loptak el. !
Másodiknak a spanyolok jöttek, 1770-ben, Felipe Gonzzales vezetése alatt. A hajók kikötöttek, és két pap egy nagyszámú katonától kisérve, felmasíroztak a legközelebbi dombra, a kíváncsi bennszülöttek által kisérve, akik táncolva jöttek utánuk. Az újonnan jöttek felállítottak, három dombra egy-egy keresztet, énekeltek, lőttek egyet az ágyúval, és spanyol földnek nyilvánították a kis szigetet. Papír is készült erről, amit a bennszülöttek furcsa madárszerű rajzokkal írták alá. A spanyolok nem követték el a hollandok hibáját. Egy lapáttal megütöttek egy szobrot, ami annyira kemény volt, hogy szikrák szöketek. A gyerekek és a nők hiánya arra következtette a spanyolokat, hogy földalatti búvóhelyekre gyanakodjanak, ugyanis a kopár szigeten még csak egy fa sem volt.
Az idő telt-múlt, a hajók jöttekés mentek, aztán megtörtént a katasztrófa.
1862-ben, perui rabszolga kereskedők érkeztek és fogságba ejtettek több mint 1.000 bennszülöttet akiket egy guanó bányába vittek. Ez a becstelenség, még a tahiti püspököt is felháborította, aki kérelmezet a foglyok vissza szállítását szigetükre. Az 1.000 rabszolgából csak 15 ért vissza, azok is magukkal hozták a himlőt. A járvány nem kímélt senkit, még a földalatti barlangokba bújtakat sem, így a szigeten nem maradt csak 111 lakos.
Thor Heyerdahl, vizsgálja meg először alaposan a szigetet a '60-as években. Neki mutatnak meg a sziget lakói egy párat a földalatti barlangokból melyekkel tömve van a vulkanikus eredetű sziget, és melyekbe csak úgy tudsz bejutni, hogy a hosszú és szűk folyóson, hason csúszol mint egy kígyó.
  A Húsvét sziget óriás szobrainak, hosszú és vékony újaik vannak, hatalmas görbe körmökkel melyek a hasukon vannak keresztbe fonva. A legnehezebb megérteni azt, hogy miképp emelték fel ezeknek a szobroknak a tetejére a két elefánt súlyát is kitevő vörös, henger alakú kontyot ? Miképp emelhetsz fel két elefántot égy négy emeletes ház magasságában anélkül, hogy egy daruval rendelkeznél ?


Hogy választ kapjon, Heyerdahl elment a vulkáni hegyhez ahonnan a szobrokat hozták. Már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a munkát hírtelen hagyták abba. Több ezer, primitív kőbalta hevert mindenfele és a bánya teraszain sok, különböző megmunkálási fázisban levő szobor volt látható. Az ősi kőfaragók egyenesen a szobor arcával és első testrészével kezdték a munkát, majd bemélyedve kétoldalt, elkészítették a hosszú füleket. Végül csak egy keskeny gerinc rögzítette a kész szobrot a szikla falhoz. A szobor teljesen kész volt, megcsiszolva és a legapróbb részletekig kidolgozva, de még mindig kötötte a gerinc a falhoz és a szemei sem voltak kifaragva a szemöldök íve alatt. A faragoknak mindegy volt, hogy a szobrot vízszintesen, vagy éppenséggel fejel lefele faragják ki, a bányában látható szobrok minden irányban nyugszanak kőágyukban. A szobrokat végül elválasztottak a sziklától és leeresztették a szinte függőleges oldalon, a vulkáni hegy lábához. Itt még látható a sok tonnát nyomó szobrok egy része, melyeket leengedtek, átemelve őket más, alsóbb teraszokon késszülő félben levő szobrokon. A lejtő alján hatalmas kőrakások vannak, maradékok azoktól a szobroktól melyek ide értek, és amiket egy gödörbe lábra állítva eltávolították rollúk a kiálló kőgerincet. Ezek után, a 2-10 tonnás szobrok, megindulták a sok mérföldes utjukra a sziget peremen lévő talapzatukhoz. Döbbenetes, hogy a szobrok nem mint valami faragatlan kőtömbök tették meg ezt az akár több tíz mérföldes utat, és amin elbírtak volna egy-két ütést, hanem kifaragót és lecsiszolt szobrokként !

Az út végére érve a vak szobrokat nem emelték lábra valami gödörbe engedve, hanem éppen ellenkezőleg agy ahu nevű talapzatra állították, majd kifaragtak a szemeket és a fejükre rakták a 2-10 tonnás kontyot. A szobrok nem a tengerre, hanem a sziget belseje fele néztek !
A szigeten 240 ilyen talapzat van, melyek közül 15 meglepően nagy méretűek, három pedig mely egyenesen felejthetetlen, a sziget három csücskében található, mintha az egész szigetre felügyelne. Hogy képünk legyen egy ilyen ahu méretéről, tekintsünk meg egyet közelebbről : a tenger felől nézve egy 3-5 méter magas és akár 80 méter hosszú fal látható, tökéletesen összeillesztet kövekből. Mögötte néha sírkamra található. A hordalék kővel feltöltött fal tetején vannak a 2-3 méter átmérőjű kőlapok melyre a szobrokat állították. Ezen túl egy lejtő következik, gondosan kikövezve, a tenger vize által lecsiszolt, vagy faragot kövekkel, kétoldalt tökéletesen összeillesztett kövekből készült fal tartsa az egészet.
Az egyik szobor mely 10 méter magas (50 tonna !) és egy 2 méteres fal tetején állt, a fején viselt egy 60 m3–es (10 tonnás !) vörös kontyot. Hogy képet alkossunk ezekről az adatokról, had éljünk egy pár hasonlattal. Képzeljük el, hogy felborítunk két 10 tonnás teher vagont és szorosan egymás rögzítjük. Megrakjuk a felborított vagonokat tizenkét lóval és öt elefánttal. Ily módon kaptunk kb. ötven tonnát. Most ezt az egészet el kell vonszoljuk, a legkisebb karcolás nélkül, két és fél mérföldön keresztül, egy köves talajon, egészen a talapzatig, ahol a ház nagyságú szobrot lábra kell állítsuk. Ezután a fejére kell helyezzük, a 10 tonnás kontyot, melyet légvonalban mérve, hét mérföldről cipeltünk ide. Hogy miképp csinálták ezt ? Ne tőlem kérdezzétek.
Amikor a munka hírtelen megszakadt, két szobor mely úton volt a Rano Raruku vulkánban levő bányából a talapzatuk felé, a síkság közepén maradt, a hasukon feküdve és nem a hátukon ahogy gondolnánk.
A vörös kontyokat a Puna Pau kráteréből faragták. Itt is találunk különböző fázisban levő kontyot, vagy olyant ami úton maradt valamelyik szobor felé. Az innen kitermelt legnagyobb konty 220 m3–es és 30 tonnát nyom, többet mint 75 jól táplált ló !
A legenda szerint, a szigeten valamikor két népcsoport élt. Egyiküknek különös külsejük volt, ugyanis a férfiak és a nők is kilukasztották füleiket és nagy súlyokat függesztettek fel rájuk, megnyújtva így fülcimpájukat egészen vállig. A rövid-fülűek keményen dolgoztak a hosszú-fülűeknek, hogy falakat és szobrokat építsenek. Ez ellenségeskedést szült. A hosszú-fülűek legújabb ötlete az volt, hogy megtisztítsák a kövektől, föld megművelés céljából, a Poike fennsíkot. A rövid-fülűek el kellet hordjanak minden követ a partig és bedobni a tengerbe. Ezért nincs most egy kő sem ezen a fennsíkon, míg a sziget többi részét vastagon borítják.
A rövid-fülűek megelégelték a dolgot és eldöntötték, hogy háborút indítanak. A hosszú-fülűek, egy Iko nevű férfi vezetése alatt, visszavonultak a Poike fennsíkra, amit elkülönítettek a sziget többi részétől egy hatalmas sáncot ásva amit megtöltöttek fával. Poike egy erőd volt, köröskörül a kétszáz méteres szinte függőleges fal lejtett a tenger felé. Ahogy már lenni szokott, árulás áldozatai lettek. Az egyik hosszú-fülűnek volt egy rövid-fülű felesége, név szerint Mako Pingei. Egy éjszaka Pingei beengedte az ellenséget a sánc egyik végénél, azok pedig a part mentén körbekerítették a hosszú-fülűeket. Amikor egy rövid-fülű tartalék csapat színlelt támadást indított a sánc ellen, a hosszú-fülűek meggyújtották a benne levő fákat. Ekkor előmásztak a beszivárgót támadok és hátból támadtak. Az ezt követő harcban szinte az egész hosszú-fülű a saját maguk készített sáncban éget. Csak hárman menekültek meg, de ebből kettőt hegyes karokkal ledöfték, így csak Oroiana maradt, aki aztán feleségül vett egy rövid-fülű nőt, és sok utóda volt.