TESZERAKT SCI-FI KLUB

 

A Nazca fennsík rajzai
1994 III.18

Nazca, egy dél-amerikai kősivatag, mely 27 kilométer hosszú és 12 kilométer széles terület.
1
920-ban egy arrafele eltévedt repülőgép pilótája „mértani pontossággal rajzolt háromszögeket, négyszögeket, különféle hosszúságú vonalszakaszok kusza összevisszaságát” látta. A terület kutatását, 1940-ben Paul Kosak kezdte, a Long Island-i egyetemtől (USA), majd 1946-ban Marie Reich, egy német matematikus nő, aki 40 évet tölt a rajzok megfejtésével. Ő az aki védelmi intézkedéseket vezet be a rajzok megvédése érdekében (jelenleg egy országút halad át az egyik rajz közepén), és takarítja a vonalak hálózatát.A rajzok értelmének megfejtésében, 1970-ben bekapcsolódik Gerald S. Hawkins, egy bostoni csillagász is, aki az asztroarcheológia szakembere.
Maga az ábrák vonalainak elkészítésének módja rendkívül egyszerű, a fennsíkot borító barnás köveket hordták arrébb, így láthatóvá vált a sárga színű alaptalaj, helyenként pedig 50-100 cm. sáncot ástak. A rejtély abban áll, hogy miképp sikerült hatalmas távolságokon megtartani az egyenes irányt, és honnan néztek az óriás ábrákat (majom – 80 m., pók – 46 m) rajzoláskor, hiszen a földről szinte semmi sem látszik belőlük ! A végső kérdés pedig az, hogy milyen célra szánták őket és kik voltak az elkészítők?

A képek között találunk majmot, pókot, gyíkot, bálnát, és vagy 18 féle madár ábrázolást.
A kusza vonalak és terek hálózata egyes szakemberek szerint csillagászati vonatkoztatásúak, ők úgy találva, hogy bizonyos vonalak a Nap, vagy más bolygók felkelésének irányába mutatnak jellegzetes időpontokban, az ábrák pedig az alkotok csillagkép világának ábrázolása.
Egy magyar kutató, Zelkó Zoltán szerint, az inka birodalom térképe van itt lerajzolva, Däniken pedig a földönkívüliek repülőterének tartja, míg Ludvík Soucek elijesztő vészjelzéseket lát bennük.
A régészeti ásatások folyamán talált kerámia és facövekek C14-es elemzése K.u. 525± 80év korhatárt szabta meg, de semmi sem garantálja, hogy ezeket a leleteket a vonalak készítői hagyták ott.
Jim Woodman, 1975 őszén, készítet egy hő légbalónt, olyan anyagokból amik az inkáknak is rendelkezésére állt, azt próbálva bizonyítani, hogy a magasba emelkedet balónokból irányítottak a rajzok és vonalak elkészítését. A Condor I, miután 200 méter magasra emelkedett, hirtelen magasságot vesztet és a földhöz csapódott.

1979-ben, 1.000 kilométere dél-keletre Limától, a Majes és Sihuas sivatagban, felfedeztek további 30 állat ábrázolást (madarak, majmok, hűlők), 30 és 60 méter közötti nagyokat. Kiemelkedik ezek között egy 72 méter hosszú kígyó, melynek szélessége 2 méter. A kutatok itt nem találtak bálnát vagy négy ujjú kezet mint Nazcanál, viszont van 14 óriás kör, 40 méteres átmérővel, melyben a föld beton keménységűre van döngölve. Nem lehet tudni mire voltak jók, de az expedíció helikopterei leszálló pályának használták őket. A legfurcsább viszont a közelben talált romos erődítmény 5-6 méteres, megalitikus falai voltak (kb. 6.000 évesek?!)
Az utóbbi időben felvetett, a vonalak értelmének és készítésének megmagyarázására született elméletek közül, a Henri Stierlin szövet elmélete lenyűgöző.
Stierlin abból indul ki, hogy a nazca civilizáció temetkezési szokásai magában foglalták az elhunyt személy gyönyörű szövésű zsákokba („fardo”-ban) való bevarrását.
Az 1,5 méteres kónuszos zsákok, több rétegű színes gyapotvászonból készültek, és ami Stierlin szerint a legfontosabb, ezek mind egybeszőttek !! A fennsíkon található rajzokra pedig az jellemző, hogy egyvonalúak !!
„A vitézek azért, mikor megfeszítették Jézust vevék az ő ruhait, és négy részre oszták, egy részt mindenik vitéznek, és a köntösét. A köntös pedig varrástalan vala, felülről mindvégig szövött” János evangéliuma 19/23.

Mint a szentírásból is látjuk, más kultúrák is fontosságot tulajdonítottak az egy szálból készült vásznaknak.
A nazca civilizáció múmiái, nem is ritkán, 28 méter hosszú és 6 méter széles egybeszőtt vásznakba voltak elhelyezve, ezek viszont elkészítésükhöz 128 kilométer hosszú fonalat igényeltek !!
Stierlin szerint a terek melyekből hosszú vonalak indulnak ki, ezeknek a vásznaknak a megszövésére voltak használva.
A gyapotból sodort szálnak az a kellemetlen tulajdonsága, hogy a sodrás mint valami rúgó hajlandó arra, hogy kitekeredjen milyet szabaddá válik, így összebogozva a fonalat. Ennek a tulajdonságnak az ellenlépése az lenne, ha két ellenkező irányú sodrásos fonalat egymásmellé helyezünk, ezek egymásba tekeredve semleges fonalat adnának. Stierlin ezt úgy képzelte el, hogy az egyik több kilométeres hosszú vonalon kifeszítenek egy sodort fonalat, majd rögzítik az egyik végét, és ugyanazt a fonalat visszaviszik a kiindulási pontba. Most a két fonal sodrásának iránya ellentétes, így ha egy kicsit tekernek a fonalakon, azok egymásba csavarodnak, és ha szabadon engedik úgy is maradnak.

Továbbá megfognak egy ilyen több kilométeres hosszú szálat és az egyik üres területen az ábrán látható módon „elszövik”. A fonal széleit kis cövekek rögzítenék A következő lépés az, hogy pl. a jobb oldalon levő csomópontokat átvitték a bal oldalra, így megfelezve a vásznat, majd ezt újra és újra megismételtek, amíg a vásznak a megfelelő méretet kapták. Ezután, hosszában végig vezették a jól ismert módon, a „szövőszálat”.