TESZERAKT SCI-FI KLUB

 

Parapszichológia a sci-fi-ben
1994 IV.1, 1997 XI.21
Parajelenségek a sci-fi-ben *
1999 VI.11

A tudományos fantasztikus irodalom kezdetei nagyon vitatottak, főleg talán azért, mert nincs egy pontos meghatározás arról, hogy mi is a sci-fi. Az emberi képzelet minden időben működött és megtörtént az is, hogy felhasználta a tudomány vagy a technika akkori eredményeit. De csak véletlen esetekről van szó, semmiképpen sem tervszerű, rendszeres törekvésről.
A témával foglalkozók többsége azon nézőpont mellett áll ki, hogy a sci-fi a XIX század végének tudományos és ipari fejlődése folytán született. Ebben az időben léptek fel a sci-fi kezdetének kolosszusai is, Jules Verne és H.G.Wells, műveikkel együtt kerülve a napvilágra a sci-fi két nagy irányzata is. Rendszerint együtt emlegetik a két írót: „Jules Verne és Wells”, mintha valami kettős fogatról volna szó, pedig nem így van. Sőt. A két író közötti különbség abból ered, hogy Wells nem tartotta elsőrendű követelménynek a tudományos látszatot. Jules Verne, aki különösen sokat adott erre, ezt így fejezte ki: „Én felhasználom a fizikát, ő pedig feltalálja.”
A „tudományos” irányzatnak sok sikere volt, gondoljunk csak a Verne által megjósolt és beteljesült holdutazásra, repülőre, tengeralattjáróra stb., vagy például az 1944-ben megjelent Deadline című sci-fi elbeszélésre, ahol tökéletes pontossággal az atombomba van leírva, és ami pánikot keltett az USA titkosszolgálatánál.
Mindezek ellenére a modern sci-fi inkább a Wells-i stílusra üt. Napjainkban a sci-fi irodalom téma világa teljesen elrugaszkodott a tudománytól. Az a paradoxális helyzet állt elő, hogy a tudomány kezd a fantasztikus irodalomhoz fordulni. A tudósok nagy része határozottan és egyértelműen azon a nézeten vannak, hogy a képzelőerő épp annyira fontos, mint a tudás.
Úgy vélem érdemes megismerkedni azzal a módozattal, ahogy kezeli a sci-fi a parapszichológiát, mert a pillanatnyilag fantasztikusnak tűnő képességek, azok mechanizmusának magyarázata talán hasonlóak lehetnek Verne jóslataihoz. Ugyanakkor figyelemre méltóak azok a forgatókönyv-szerűségek, melyben a paraképességekből eredő társadalmi változásokat, jelenségeket kíséreli meg előre látni.
„A sci-fi lehetőséget nyújt olyan kérdések felvetésére, amelyekre a mában adott válaszok meghatározhatják a holnapot” – mondja Bíró László Péter, egy erdélyi sci-fi író.
A tudományos fantasztikus irodalomnak társadalmi hatásai vannak, gondoljunk csak a WellsVilágok harca után készült rádiójáték változatra, mely millió embert kergetett pánikba és akik elárasztották az Egyesült Államok utcáit megpróbálva elmenekülni a hódító marslakóktól. Véleményem szerint az emberek hozzáállása a parapszichológia jelenséghez nagy mértékben függ attól, hogy miképp tükröződik ez a sci-fi-ben. Természetesen ez nemcsak a parapszichológiára érvényes, hanem sok másra, mint például a repülőcsészealjakra vagy a földönkivüli civilizációkkal való kapcsolat felvételre is.
A sci-fi népszerű lett, és a „science-fiction” címke alatt olyan alkotások is kerültek napvilágra, amelyek ötletgazdagsága, irodalmi színvonala nagyon kétes. Ezért a megfelelő helyen bemutatott példákhoz olyan alkotásokat választottam, melyek díjazottak, vagy ha nem akkor szerintem jók, és egy kis utánajárással hozzáférhetőek egy erdélyi magyar olvasó számára. Nehéz határt vonni a mágia és a parajelenségek között, de úgy döntöttem, hogy ebből a reprezentatív válogatásból kihagyom a sci-fi mellékágaként létező fantasy világát.
A fő szempont a sci-fi-ben az, hogy a parapszichológia fejlődése és elterjedése, az emberi faj evolúciójának kötelező mozzanata. A tudomány és technika fejlődése mellett előreláthatólag, mintegy ellensúlyozásként, egyének vagy csoportok mentális képességeinek megnövekedése várható. A fejlődés viszont nem zökkenőmenetes. A paraképességekkel megáldott egyének, mint már többször bebizonyosodott történelmünk folyamán, kiközösítésnek és üldöztetésnek lesznek kitéve. A dolog valahol érthető, ha figyelembe vesszük az emberi faj büszkeségét és magasabbrendűség érzetét. Nehéz elfogadni, hogy nem mi vagyunk a teremtés koronái. Ez a kényes probléma egyformán feltevődik keleti vagy nyugati sci-fi szerzők alkotásaiban.
„Minden korábbi változás, amit átéltetek, korszakok sokaságát vette igénybe. Most azonban az értelem alakul át, nem pedig a test. Az evolúciós szabályszerűségek következtében ez világra szóló katasztrófa lesz – egy pillanat alatt fog bekövetkezni” – mondja, Arthur C. ClarkeA gyermekkor vége című regényében, egy Overlord, vagyis egy olyan faj képviselője, mely eljutott oda ahová mi jelen pillanatban képzeljük, hogy elérünk a technika és a tudomány fejlődése folytán. Mégis ők irigyelnek minket, mert fejlődésük holtvágány és ők sosem lehetnek azok, amivé az emberiség változni fog. Hogy mi lesz ez? Erre a Sztrugackij testvérek adják meg félreérthetetlenül a választ, a Válaszd az életet című regényükben : „Mi nem vagyunk emberek”.
„Visszaút nincs, és a világnak, úgy ahogy ti megismertétek, többé nincs jövője – folytatja Clarke a fent említett remekművében – Most ér véget emberfajotok minden reménye és álma. Életet adtatok az utódaitoknak, és bekövetkezik számotokra az a tragédia, hogy soha nem fogjátok őket megérteni, nem tudtok érintkezni az elméjükkel. Valójában nem is lesz agyuk, ha az általatok ismert szervre gondolunk. Egy egyedüli entitás lesznek, úgy ahogy ti magatok számtalan sejtjeinek összegzése vagytok. Ti őket nem fogjátok emberi lényeknek tekinteni, és igazatok lesz.”
Theodor Sturgeon is a – Több mint ember – talán mindent elmagyarázó című regényében, egy felsőbbrendű lény, egy „gestalt” megjelenését jósolja meg. A nagy erejű fiú a „test”, egy telepatikus, gyöngéd lány a „fej”, a pszichokinetikus adottságú ikrek lesznek a „kezek”, a mongoloid, fogyatékos, de számítógép kapacitású kisbaba az „agy”, az „energiát” pedig egy kamaszkorú pszichopata gyilkos adja. Az új lény nem teljes, önpusztító hajlamú, mig meg nem jelenik a fiatal költő, a „lélek”.
Szomorú és egy részben magasztos az így megjövendölt sors. A többség természetesen megfogja próbálni fizikailag megsemmisíteni a „parnyák” – okat, ahogy csúfolják őket Clifford D. SimakHa megáll az idő című regényében. Hányszor megtörtént már az emberiség történelmében, a Van VogtSlan című regényében leírthoz hasonló jelenet: „Miközben Jommy fedezéket talált egy mellettük elhaladó házaspár mögött, megpillantotta az embereket akik rárontottak az anyjára, akinek magas alakja nagyon is emberinek látszott nadrágjában, rózsaszín blúzában, kendővel szoros lófarokba fogott hajával. A civil ruhás emberek átmentek az utcán, olyan arckifejezéssel, mint akinek igen kellemetlen feladatot kell teljesíteniük. Ez a kellemetlen érzés és a vele járó gyűlölet, olyan árnyékot vetett tudatukra, amit Jommy is felfogott. (…) Valahonnan elkapott egy gondolatfoszlányt: És az a parancs, hogy százlépésnyi távolságból le kell lőni őket.”
A fejlődés viszont feltartozhatatlan, és üldözőiket hátrahagyva, az esetek többségében a parák elhagyják a Földet, ami csak egy bölcső volt a számukra.
Érdekes, hogy még ha csak egyedek is rendelkeznek kivételes paratulajdonságokkal, a szerzők többsége ezeket a szereplőket pozitív hősökként tüntetik fel, akik az emberiség érdekében használják fel képességeiket. Vannak természetesen, novellák és regények, melyben az ilyen képességekkel bíró egyedek terrorizáló és romboló hajlamúak, mint például a Jerome BixbyÉlni jó című alkotásában, ahol a kisvároska egy kisfiú kényének-kedvének van kitéve. Muszáj rá hallgassanak, mert ha megharagszik, akkor könnyen a mező alá temetve találhatod magad, jobb esetben nyáron hó hull, vagy a biciklid több száz kilométeres óránkénti sebességgel robog veled együtt.
Izgalmas téma a furcsa képességekkel megáldott gyerekek nevelése. Őket szüleik arra tanítják, hogy elrejtsék tulajdonságaikat, azonosuljanak a „normális” emberekkel. A pillanatnyi gyerekes dühkitörések viszont változtathatatlan károsodást okozhatnak szeretett személyeknek, tárgyaknak, mely számukra később erős lelkiismeret furdalásra vezet. Megemlíteném itt Stephen KingTűzgyújtó című regényében szereplő kislányt, aki megbotlik a lépcsőn a kedvenc macijában és leesve, hirtelen haragjában ránéz és porrá égeti azt, vagy azt a kamasz fiút, aki Orson Scott CardSzemet szemért című novellájában, dühében kicsapódó ún. „szikrákkal”, gyors kifejlődésű rákot indukál a mellette lévőkben. Ugyanaz a kislány és fiú viszont, kellően megtanulva képességeiket uralni, szembeszállnak és küzdenek a rossz ellen, az emberiség legnemesebb ideáljainak szellemében, egyedül vagy hozzájuk hasonló képességekkel bíró társak mellett, emberek vagy más paraképességekkel rendelkező gonoszak ellen. Stephen KingCarrie című regényében egy telekinetikus képességekkel rendelkező kislány, aki az édesanya vallásos fanatizmussal átitatott nevelésének következményeként, és az őt ért kigúnyolások hatására, a képességeit pusztításra használja és lerombol, majd lángba borít egy kisvárost.
 A paraképességekhez vezető útvonal elég változatos: lehet a természetes fejlődés folyománya, de új tanulási módszerek vagy külső ráhatások következménye is. A képességek latens módon létezhetnek egyes emberekben, viszont ezek kifejlődése kiképzést igényel. Az erre alkalmas egyedek fellelése nagy mérvű akciót igényel, amit nehezen lehet titokban tartani. Ez máskülönben a Sztrugackij testvérek Válaszd az életet című regényének témája.
A sci-fi irodalomban a külső hatások, melyek folyamán megjelennek és elterjednek a paraképességek, nagyon változatosak. Gyakori az atomháború után mutációk következményeként kialakult adottságok, mint például John WindhamÚjjászületés című regényében is. Ismeretlen sugárzások vagy más nem teljesen tisztázott okok, melyek az űrutazás közben érhetik a legénységet, vezethetnek paraképességek megjelenéséhez, mint Ljuben DilovAz Ikárosz útja című regényében, ahol tizennyolc kisgyerek meztelenül mindennap elteleportálódik valahova, amit ők sem tudnak leírni.
De talán a legérdekesebb okot Brian AldissA mi tudásunk című elbeszélésében találjuk meg. A döbbenetes tulajdonságú mentális erő úgy jelenik meg, hogy ez emberek elveszítve a háborút egy idegen fajjal szemben, genetikailag összekeverednek vele, ami valami teljesen újat eredményez.
Bár a paraképességek általában mint a technikai civilizációnak megtagadásaként jelennek meg, mégis a sci-fi-ben nem ritkák azok az alkotások, ahol e képességek felerősítésére bizonyos mesterséges eszközöket használnak fel, például köveket vagy kristályokat. Elgondolkoztató Richard CowperKi őrzi az őrzőket ? című elbeszélése, melyben megoldódik a megalitikus kőkörök rejtélye: 20 méterre a föld fölött, a kör középpontjában levő ember képes meglátni a jövőt egy 50 éves távban.
Egyes parapszichológiai írásokban jól körbehatárolt jelenségek mindennaposak a sci-fi-ben, mint például a telepátia, telekinézis, prekognició stb. Itt a mechanizmusok és a jelenségek következményei figyelemre méltók. Nézzük közelebbről példának okáért a teleportáció esetét.
A jauntolás, ahogyan Alfred BesterTigris! Tigris! című regényében nevezik a teleportálást, nem egyéb, mint önmagunk átvitele egyik helyről a másikra pusztán szellemi erőfeszítéssel. Ehhez viszont szükséges egy feltétel: a jauntoló személynek pontosan kell tudnia, honnan indul és hova tart. Nem lehet ismeretlen helyről vagy ismeretlen helyre jauntolni. Mindez érdekes óvintézkedésekre kényszerítette az embereket. A nyilvános jauntolási állomásokkal ellentétben a magán, a kör alakú emelvények, ablak nélküli, sötét szobákban voltak, hogy illetéktelenek ne tudják megjegyezni koordinátáit. Ugyanebből az okból az ajtók mögött labirintusok nyíltak. A helyzetismeret kényszere megtalálható, például A.E. van Vogt Non-A játékosai című alkotásában is, itt viszont a teleportáláshoz a két hely, a rajt és a célpont struktúrája egészen a huszadik tizedesig kellett szinkronizálódjon, majd a test rezonált és … „szimilizált”. Ehhez, kezdetben egy szerkezetre volt szükség és csak egy bizonyos távolságon működött, mert a mellékrezgések lehetetlenné tették a biztos teleportációt. A mély űrbe való behatolás egy „látó” segítségével történt, aki felderítve ily módon a helyet, telepatikusan átadta annak adatait a szimilizálni készülőknek.
„Az embernek végül be kellett látnia, hogy ki van rekesztve a világűrből – írja Clifford D. Simak a Ha megáll az idő című regényében – Keserűséggel és kiábrándultsággal nézett a csillagokra, mert a csillagok most messzebb voltak, mint valaha. Hosszú évek múltán, az ég merengetése után, százmillió kudarc után az ember végre feladta.
Már épp itt volt az ideje.
Hisz akadt jobb módszer is.”
Hát, ez a módszer döbbenetes. A „felderítők” olyan emberek, akik egyszerre telepaták és különleges képességű teleporterek. A tudatuk utazik el egy kis fürge géppel, míg a testük a támaszponton marad, majd telepatikusan tartják a kapcsolatot a szerkezettel. Idővel persze már gép nélkül és teljes fizikai valóságban történik az utazás.
A szabad teleportálás furcsa veszélyeket rejthet. A kezdetben nehezen, mentális erővel véghezvitt teleportálás mind könnyebben megy, míg egy reflexé nem válik: ahogy valaki kiejti valamilyen helyiség nevét, a teleportáló már ott is találja magát!
A sci-fi-ben a földönkivüli civilizációk képviselőinek már közhellyé vált tulajdonsága a telepátia, kommunikációra használnak. Az emberek tudatának manipulációja ezzel a képességgel inkább figyelemre méltó. A zseniális Isaac Asimov így írja le a Második Alapítványban egy érzelmeket átalakítani képes szemléletét ellenfeléről: „Hullámok és szökőárak lebbentek át ezen az agyon. A fölszínen óvatosság folyt szét vékony, csillapító hártyaként, rejtett ráncaiban azonban föl-fölsejlettek a cinikus közönségesség nyomai. Beljebb sebesen áramlott az önérdek és az önzés folyója, amelyben itt-ott megcsillant egyfajta durva humor – legbelül pedig mindent kitöltött a becsvágy mély, csendes tava.
Az öszvér tudta, hogy egyetlen könnyed mozdulattal gátat emelhetne a sodrás útjába, kilöttyinthetné és új mederbe terelhetné a tavat; az egyik forrást kiszáríthatná, és újakat fakaszthatna.”
A prekognició is az egyik előszeretettel használt téma. Kiemelkedő itt Stephen KingHoltsáv című alkotása, amelyben egy balesetet szenvedett fiatalember, hároméves kómából magához térve rájön, hogy embereket megérintve képes meglátni azok jövőjét.
A
sci-fi nem hanyagolja el a halál utáni élet létezésének taglalását sem. Robert Sheckley Szabad préda (Freejack) című regényében egy olyan társadalmat ír le , ahol tudományosan bizonyított tény a halál utáni élet, de ehhez csak azok jutnak, akik megfizethetik elméjük egy bizonyos technikai eszközzel való felkészítését a halál sokkjával való szembeszállásra. A testünket átfonó energetikai háló szertefoszlásának megakadályozását, a kezelésen kívül, csak az évekig tartó joga vagy a vak véletlen adja. Meghökkentők azok a társadalmi változások, melyeket ez előidéz: a gazdagok, miután véghezvitték a kezelést, már nem akarnak élni, ezért „vadászokat” alkalmaznak, akik meg kell öljék őket, esetleg egy nagyon forgalmas helyen tömegmészárlást végeznek, mielőtt a rendőrség megsemmisíti őket. Azok akiknek tetszik a földi élet, képesek lesznek tudatukat más testbe költöztetni. Elképesztő ötlet, olyan központok létezése, ahol társaloghatunk a szeretett halottainkkal, persze már amennyiben még a szürke, átmeneti zónában tartózkodnak.
A halál utáni élet viszont, inkább a vallásos témájú sci-fi alkotásokban található meg.
De az, ami a legfontosabb a sci-fi irodalomban a mi szemszögünkből, az az új, eddig még nem ismert képességek leírása. Már felsorolásuk is, rendkívül hosszú lenne, ezért csak egy pár példát mutatok be.
Philip K. DickPszi című elbeszélésében, sok más paraképességű személy mellett, bemutat egy olyan teleportációs képességgel bíró férfit, aki az időben utazik. Ez úgy történik, hogy a múltjában levő énje fizikai valóságában helyet cserél a mostanival.
Gyakran megtörténik, hogy összeülve a legnagyobb koponyák sem képesek teljes kapacitásukkal tevékenykedni akármilyen lángelmék lennének külön-külön. Létezhetnek viszont olyan személyek, akik anélkül, hogy valamit is csinálnának, csak a puszta jelenlétükkel képesek serkenteni, mintegy katalizálva az ilyen döcögő csoportok gondolatait, kreativitását, állítja Dimitrij BilenkinAz ember, aki jelen volt című elbeszélésében.
Stephen King a híres Tűzgyújtó című regényében egy olyan kislányról ír, aki mentális képességével képes bármit lángra lobbantani. Egy bizonyos zárt térségben óriási hőfokot képes produkálni, majd képességének fejlődésével izzó tűzgolyókat lövelt ki magából. Akkora hő lengte körül, hogy a rálőtt golyók elpárologtak még mielőtt elérhették volna őt.
  A paraképességek létezését ma már nagyon sokan elfogadják, komoly kutatások folynak feltárásuk és megismerésük céljából, de valaki gondolt-e arra, hogy létezhetnek esetleg olyan egyének, akik azzal a tulajdonsággal rendelkeznek, hogy inhibálják a rendkívüli képességekkel bíró személyeket? Ezt az ötletet veti fel Philip K. Dick az Ubik című regényében, „tétlenek”-nek nevezve őket. Nézzük csak meg miképp írja le hogyan működik egy anti-prekog:
„A prekog többféle jövőt lát egymás mellett, mint sejteket egy méhkasban. Amelyiket fényesebbnek érzi, azt választja. Ha ez megtörtént, az antiprekog már nem tehet semmit. Akkor kell jelen lennie, amikor a prekog dönteni készül, nem pedig utána. Az antiprekog minden egyes jövőt egyformának tüntet föl, ezzel tönkretéve a prekog választási képességét.”
A tudomány szkeptikusan viszonyul a parapszichológia által leírt jelenségekhez, mert ezek nem bírnak a tudomány módszerével: a megismételhetőséggel. Valószínű még ellenségesebben viszonyulna olyan kísérletekhez, melyben mondjuk egy gyertyával fűtött patkó két vége között nagy feszültségű áram keletkezne. Ilyen meg ehhez hasonló jelenségek persze csak addig jelentkeznek, míg a közelben egy bizonyos személy tartózkodik. ZsityiszkijA brumm hatás című elbeszélésében egy ilyen képtelen berendezéseket működésre bíró személyről szól.
Gondolták volna, hogy a szerencse is lehet paraképesség? Pedig valami ehhez hasonlót állít Larry NivenA gyűrű világa című regényében. Egy olyan társadalomban, ahol a túlnépesedés miatt csak kiváltságos embereknek lehet gyerekük, csak a sorshúzáson van még reményed, hogy elnyerd az utódnemzés jogát. Ilyen szerencsés sorshúzás folytán született gyerekek gyerekeinek gyerekei, már annyira szerencsések, hogy ha valami kis rossz is történik velük az is csak javukra válik.
A példák sora végtelenül hosszúra nyúlhatna. Kétségtelenül a sziporkázó fantáziával megáldott sci-fi írok elképzelésének nagy része képtelenség (vajon?!), mint például Ursula K. Le GuinÉgi eszterga című regényének hőse, aki alvás közben álmodik, reggelre pedig a megálmodott világban ébred, átalakítva így minden alkalommal a világmindenséget.
Valószínű, és én meg vagyok győződve, hogy idővel nagyon sok, a sci-fi írásokban megjósolt képességek valósnak bizonyulnak. Persze ez most nem jelenti a kritikai érzék megszűnését vagy a parapszichológiába vetett korlátlan bizalmat. Erre a veszélyre maga a sci-fi-ben is találunk példát. Clifford D. SimakSétálni a város utcáin című elbeszélésében, a hatóságok felfigyelnek egy férfire, akinek a közelében tartózkodok csodálatos módon meggyógyulnak minden vírusos betegségből, még az AIDS-ből is. Elismerve ezt a különleges paraképességét, két állami ügynök, emberünket megsétáltatja azokon a környékeken, ahol nagyon elterjedtek a vírusos betegségek. A végén viszont kiderül, hogy tulajdonképpen a férfi egy olyan vírus hordozója volt, mely elpusztította a többi rivális kórokozó vírust, csupán csak azért, hogy aztán csak ő maga vigye véghez a borzalmas pusztítást.
Nem szabad viszont elfelejteni, hogy a bemutatott paraképességek nem mint cél, hanem mint eszköz vannak használva a sci-fi-ben, olyan mondanivaló eléréséhez, melynek mélységei elgondolkodtatóak.